Madéfalvi veszedelem

Részlet a műből: "Soha ilyen szép tavaszra nem ébredt Erdély, a félelmes föld. Egyetlen éccaka bomlott ki Szebenben is a sok virág, fű, zöld levél a fákból. a fogarasi havasok, a Hohe Rinne csúcsa elveszett a nap tüzének szédületében és a virágpor-felhőknek színes derengésében kápráztak a zegzugos, salétromos, vén szász házak, s a Jungerwald, a Goldtal örömükben megfutamodott fái bokáig álltak a szépségben, a várfalak szürke kövei felvidultak, az őrtorony strázsái mosolyogva minden pillanatban odakiáltották a Grosser Ringen hullámzó szerelmes fiúknak, pirosra égett orcájú, kacagó fruskáknak: "Juhhé!... Hollarijuhhé!..." Néha kis csoportok állottak meg a Bruckenthal-ház ablakai alatt és pattogó dalocskákkal csalták az ablakhoz kedvencüket, az új bárónét és addig nem nyugodtak, míg a nyúlánk, szőke szépasszony néhány szál virágot nem dobott közibük. A tér fekete volt a hullámzó tömegtől. A főkormányszéki palota előtt órák óta rendületlenül állottak a komoly szász polgárok és céhek szerint elosztva várták, hogy vége legyen az ünnepélyes szertartásnak, amellyel beiktatják a tartományi kormányzói székbe a szászok nagy fiát, a báróvá emelet Bruckenthal Sámuelt. Minden szónál óvatosan körülnézve, titkolózva, széles nemezkalapjuk alatt megbújva beszélgettek. Minden porcikájuk remegett az örömtől, de azért fegyelmezetten, csak félszájjal hunyorgattak oda egymásnak: - Mától kezdve mi vagyunk az urak Erdélyben! A szemek felszikráztak, az atyafiak boldogan terültek szét, az egyik hórihorgas atyamester felkurjantott: - Ideje volt! - Elment az esze, Herr Mőringer! - néztek rá rosszallólag a többiek. - Nem látja, hogy idegenek jönnek?"

Mutass kevesebbet