Magányos utazás

Sem másnál, sem magamnál nem kedveltem soha, ha az előszó ürügyén megkísérli az író mesterségbeli szokásait és művészetének természetrajzát akár nyíltsággal, akár szemfényvesztő ügyességgel alátámasztani vagy indokolni. Attól is tartottam mindig, hogy az előszó túlzott hangsúlyai elszínezik a regényt, akár egy szem hipermangán egy kád vizet. Mégis kénytelen vagyok Tóth Flórián vallomását néhány szóval kommentálni. Nem azt, amit életről, halálról, közösség és magány összefonódásairól, szerelemről, természetről, művészetről, irodalomról és arról a sok mindenről vall, amiről oly élvezettel és kínnal vallattam őt sok száz oldalon át, hanem azt, ami az ő és az én személyemet összekötő lényeges különbségeket jelzi. Senki se sejtsen tehát élő vagy holt magyar írót főhősöm mögött, legkevésbé engem, mert hősömet tetőtől talpig én találtam ki, ahogyan ez illik az olyan íróhoz, aki a valóság izgága higanyrészecskéit egyetlen higanygolyóbissá tömöríti. Már a munka folyamán is tudtam, hogy kiteszem magam az azonosítás esetlegességeinek, amit azáltal is növelek, hogy első személyben vallatom Tóth Flóriánomat.

Mutass kevesebbet