Miért nem ment hozzá nagymama nagypapához?

Juliska néninek aranyszőke haja volt és fekete ruhája. A haját hármas koszorúba rakva viselte tiszta, hófehér homloka fölött, a ruhája pedig lágyan, omlósan símult rá karcsú termetére. Az arca rózsás volt, a szeme búzavirágszínű, igazgyöngy fogai ragyogók, az ajka mosolygós. És mégis, mint valami finom, sejtelmes illata a hervadásnak, titokzatos, halk szomorúság lebegett körülötte. Követte suhanó léptei nyomát, ott boronbott kék szeme tükrében, hamvas árnyékot vetett csillogó hajfonatai között, benne reszketett lágy hangjában és olyankor sem tűnt el az ajka szögletéből, ha nevetett. Titkolt szomorúság volt ez, magános és előkelő. Tartózkodó, de vonzó, érdekes, regényes és izgató. Mert titkot takart, de egyben el is árulta, hogy van titok. Én akkoriban tizenöt éves lehettem, Juliska néni legfeljebb ha kétszerannyi. És ő volt a legszebb, a legcsudálatosabb és legfinomabb asszony, akivel addig találkoztam. Juliska néni özvegy volt és özvegységének második félévében jelent meg az életemben először. Akkor költözött föl Pestre a két mostoha leányával, akiknek szerető anyjuk, sőt barátnőjük volt és egyedül csak nekik élt, meg az elhalt ura emlékének, amint ezt igen sokszor említette is.

Mutass kevesebbet