Momi lába

Az ember él és momizik. Pontosabban egy napon észrevettem, hogy momizom. Először csak alig. Ki-kihagyott. El-eltűnt a combmomi és a körömmomi. De én résen voltam, mindig figyeltem, akkor is, ha nem volt mit. Ez egy élvonalbeli Momi volt, és az élvonalbeliség becses, ritka. Húztam egy élvonalat a naplómba, és attól fogva agyonnaplózhattam volna magam, csakhogy a momizás nem naplósíthatóan terjed. Abban a részemben áradt szét, ami nem napi. Momi Momi képében üzent, hogy: hahó, azért még vagyok! Úgy, ahogy. Benned. Is. A szobamomi után megjelent a tengerimomi, a szélmomi, az ágymomi, a cápamomi, az álommomi, a momikék, a momizöld. A tengerimomi szilárdán állt a két lábán, terpeszben. A hosszúra megnövesztett körmei marhavér színűek voltak. A dunamomi meztelenül feküdt egy fatörzsre kötözve. Egyszer csak mindenütt Momit láttam az égi-földi anyagban. Belehajolt az ég aljába. Időben nem hosszú, de nevezetes eseményekben (kivégzések, pártkongresszusok, katonai megszállások) gazdag korszakban éltünk. A momiság lényege: a láb. Az egyik lényege. A kalimpáló, örökmozgó láb

Mutass kevesebbet