Neveléstörténet

"Régészeti kutatások bizonyítják, hogy az idő végtelen messzeségében, már körülbelül hárommillió évvel ezelőtt eszközkészítő előemberek éltek a földön. A nevelés, a tapasztalatátadás, a tudatos tanítás csíráit is itt kereshetjük. A mindennapi élettől elkülönült, szervezett oktatás kezdetben nem létezett, a kőeszközök készítésének fortélyai apáról fiúra hagyományozódtak át. Az australopithecus, majd a kb. félmillió esztendővel ezelőtt megjelenő homo erectus igyekezett úgy újraalkotni szerszámait, ahogyan azt elődeitől "tanulta". Nem változtatott rajtuk. A véletlen eltérések okozták azt, hogy a jobban sikerült szerszámok maradtak fenn: ezeket igyekeztek másolni. Ebben a korban a nevelés hagyományőrző, asszimilációs funkciója dominált. A tapasztalatok átadása-átvétele tehát már az előember számára is lényeges volt. Ekkoriban alakult ki ennek nélkülözhetetlen eszköze, az ún. "előnyelv". A kezdetben tagolatlan, majd egyre differenciálódó beszéd tette lehetővé, hogy az ember akkor is felidézze magában a látott dolog képét, amikor az már nem volt jelen. Ettől fogva nemcsak a konkrét élethelyzetekhez tapadva cselekedhetett, hanem bizonyos fokú előrelátásra szert téve túlléphetett az adott szituáción. A szavak, a fogalmak segítségével tervezhette cselekvését, és elképzelhette annak várható eredményét is. Mintegy százezer évvel ezelőtt jelent meg a biológiai értelemben vett mai ember, a "homo sapiens". Élete az ősi társadalom keretei között folyt. Közösen vadásztak, s ez nagyfokú összehangoltságot követelt. A neandervölgyi emberek életét már cselekvési szabályok, normák irányították. Így például gondoskodtak halott társaikról: barlangban, tűz közelében temették el őket, ételt és szerszámokat helyezve melléjük. Az a nevelés, a tapasztalatok átadása, az életszabályok közvetítése fokról fokra szervezettebbé vált. Arra a kérdésre, hogy milyen sajátosságokkal rendelkezett ez a nevelés, elsősorban az összehasonlító etnográfiai kutatások segítségével adhatunk választ."

Mutass kevesebbet