Pátzay Pál (dedikált)

Falusi gyerek voltam, falun nevelkedtem. Rokonságunk városba szakadt része rendszerint nálunk nyaralt. Így történt egyszer, hogy egyik unokafivérem furcsa formájú cipőben érkezett hozzánk. Mondta, hogy Amerikából való a cipő. Amerikáról csak annyit tudtam, hogy már régebben persze, Kolumbus Kristóf fedezte fel. Új világ, angolok laknak ott. Angollal még sohasem találkoztam, éppen csak egy angol kutyát ismertem - egy bulldogot. Nos hát, az a bulldog éppen olyan módon hasonlított a mi kutyánkhoz, mint ahogyan a Karli cipője hasonlított a mi cipőinkhez. Nem akarom elnyújtani a történetet, annyit azonban még meg kell mondanom, hogy képzeletem szüntelenül foglalkoztatja a különös párhuzam, és gyötrő vágyat éreztem egy ilyen bulldogcipő után. Karli elvitte a cipőjét, és a nyár is elmúlt. Egy őszi napon, egyedül csatangolva a szőlőhegyen, felmerül bennem a cipő emléke, s mert egy csorbult határkő egy kicsit mintha máris emlékezett volna rá, egy ócska kőműveskalapáccsal kivertem belőle az amerikai cipő formáját. Mondhatatlanul boldoggá tett a bulldogcipő emlékének kőképe. Valami diadalérzet ünnepelte bennem a cselekedetemet. Derengett bennem olyan érzésnek a tudata is, hogy többre becsülöm a kőképet, mint a vágykeltő tárgyat magát. Ma is meghatódottan gondolok erre az emlékre: az ősszobrász élménynek emlékére. Úgy látszik hát, hogy az ősi szobrászi cselekedet ilyen vágyteljesítés. Elmesélem legelőbb való emlékemet, ennél messzebb nem is tudott visszanyúlni emlékezetem. Gördülő kocsiban fekszem, hanyatt. A felettem terpeszkedő fák ágbogának változó rácsozata meg a levelek billegése szórakoztat. Egyszer csak fölém hajlik valaki idegen. Ellenemre van ez a közeledés. Elhárítanám vagy kitérnék, de késő. Ahogy közelít, irtóztatóan növekedik. Rémület dermeszt, az arc formáinak az a hegy-völgy monstruma már eltakarja előlem a világot. Csak ő van már, a roppant méretű orr-szem-száj dudorodásainak kusza káprázata. Önvédelemre feszülök, és öklömmel teljes erőből - kicsi egér - beleütök ebbe az eltaposó elefánttalpba. Könnyeim akváriumából látom, hogy távolodik. Úgy látszik, győztem. Később egyszer az első mozimutatványok csodája, a szemben robogó mozdony ijedelme bukkantotta fel emlékezetembe a plasztikus támadásnak ezt az emlékét. A környező világ rám rontott, és gorombán megmagyarázta plasztikus mivoltát. Cselekvéssel feleltem a támadásra. Valószínűleg ebben gyökerezik, hogy szobrásszá lettem. Pátzay Pál

Mutass kevesebbet