Pusztafalu (dedikált)

Részlet: "KI GYŐZI LEGYŐZNI? Fiatal házaspár ül a kocsiján, harmincnégyet vagy talán hatot írunk, az éjfél közeledik, szüretidő ősszel. A lovak hazafelé húzzák a kocsit, rajta a sötétedésig összegyűjtött szőlő. Útjuk Károlyfaiváról Pusztafalura vezet. Ki tudja, mikor tették meg a puszta falusiak először ezt az utat, amióta minden évben többször is megjárják, mert Károlyfalván minden pusztafalusi családnak szőlője van. Hogy miért épp ott, más nem magyarázhatja, mint az, hogy ott lehetett valamikor a falu. Ott volt. A szőlős fölött. Szép helyen az oldalban. Onnan hajtották őket északnak, talán épp a tatárok, hogy tatár testvéreiket máshonnan is idefelé vonzza, mágneses erőként magához szívja ez az erdő, ez a táj, ez a hegy és ez a völgy, hogy a mostani helyén és minden bizonyság szerint tatárfalu nőjön ki a földből. Ember Imre és felesége fiatal házasként áz északra település útját járják, az utat Károlyfalva és Pusztafalu között, a-mikor az asszony elbóbiskoló férje mellett világító lámpást lát meg a patakban. A lámpás mozog, a patak folyását követi, őket kíséri. Hátranéz egyszer, hátranéz még egyszer, a lámpás nem marad el. Ébresztené a férjét, még egyszer meggyőződik látása igazáról, akkor meg megáll. No, hátha elmarad. Minek az embert felébreszteni. Hogy elmaradna? Dehogy marad. Épp ellenkezőleg. Már nem a patakmederből látni a lóbálódzó lámpást, már közeledik a kocsi felé."

Mutass kevesebbet