Senkinek egy szót se

Biztosan volt valami a levegőben. Egy halk sustorgás, egy jeges fuvallat. Nem tudom. Talán valamilyen éteri dallamot dúdolt a szél, amit nekem vagy Elizabeth-nek meg kellett volna hallania. Valamiféle feszültség... Előérzet. Vannak tragédiák, amelyekre felkészülhet az ember - például ami a szüleimmel történt de előfordulnak hirtelenek is, amelyek egyik pillanatról a másikra változtatnak meg mindent. Ahogy az én életemet is. Volt a tragédia előtti - és van ez a mostani. A kettőnek fájdalmasan kevés köze van egymáshoz. Kocsival mentünk arra a bizonyos helyre megünnepelni az évfordulót. Elizabeth egész úton hallgatott, de ebben nem volt semmi szokatlan. Már fiatal lányként is voltak ilyen rövidebb-hosszabb melankolikus időszakai: teljességgel kiszámíthatatlanul jelentkeztek. Ilyenkor sokáig hallgatott; sose tudtam, hogy csak elgondolkozott-e, vagy szorong valami miatt. De a rejtélyhez tartozik az is, hogy most először éreztem űrt kettőnk között. Rengeteg mindent túlélt már a kapcsolatunk. Azon gondolkoztam, hogy vajon az igazságot is túléli-e. Vagy a kimondatlan hazugságokat. A kocsi légkondicionálója teljes erővel dolgozott. Meleg, párás nap volt, igazi augusztus. A Milford hídon kereszteztük a delaware-i vízválasztót. A túloldalon, a pennsylvániai fizetőkapunál egy barátságos útvámszedő üdvözölt minket. Tizenöt kilométer után megpillantottam a táblát: „Charmaine-tó. Magánterület." Rákanyarodtam a leágazásra. A gumik a talajba vájtak, fölcsapták a földet, mint egy arab telivér patái. Elizabeth kikapcsolta az autórádiót. A szemem sarkából érzékeltem, hogy az arcomat tanulmányozza.

Mutass kevesebbet