Szaggatott krónika

Tardy ​önéletrajzi visszaemlékezéseinek sorát 1947-tel kezdi, de azért összefoglalóan beszámol arról is, hogy a nagy hadifogolytáborban több ezer fogoly közül az egyetlen volt, aki jól tudott oroszul, ennek köszönhetően a szovjet vezetés egy idő után parancsnokként a tábor élére állította. A továbbiakban elbeszéli életének azt a szakaszát, amelyet Hegymenetként ítélt meg, hiszen hazaérkezése után rövid időn belül ő szervezte meg az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Irodát, s lett a nemzetközileg is példásnak elismert intézmény igazgatója. Bemutatja az OFFI munkatársait, beszámol munkájukról, s közben feleleveníti az ötvenes évek Budapestjét. Tudományos karrierje felfelé ível, magánélete boldog, s ekkor csap le derült égből a villám: 1955-ben lakásáról viszi el az Államvédelmi Hatóság. A vád ellene súlyos: az OFFI-ban osztályidegen elemek dolgoznak, az igazgató párttagokat nem vett fel az intézménybe, anyagi és erkölcsi természetű visszaéléseket követett el. Tardy részletesen felidézi a börtönbeli vallatást, elítéltetését. Magávalragadó az a szívósság, ahogy felmentéséért, majd szabadonbocsátása után rehabilitációjáért küzdött, s érdekes, ahogy volt ellenfeleivel évtizedekkel a történtek után rekonstruálja az egész ügyet. Az emlékező nem szégyelli a fizikai munkát, de fokozatosan újra értelmiségivé válik: ügyvédként tevékenykedik, de könyvszeretete könyvtárba vezérli. Éveket tölt el az Országos Széchenyi Könyvtárban, a könyvtáros generáció derűsen olvassa azt a részt, ahol bemutatja a hatvanas évek Nemzeti Könyvtárának sajátos légkörét, portrékat rajzol munkatársairól. A memoár utolsó részeiben könyveinek születését beszéli el. Az izgalmas önéletírás nemcsak markáns portré, hanem hitelesen idézi fel egy több évtizedes korszak atmoszféráját.

Mutass kevesebbet