Szegény gazdagok

„Gerzson azt hitte, hogy nagyon jó lesz neki megvárni, hogy mi lesz ebből. Kevés idő múlva ismét megjelent az árny a holdvilág előtt, az ablakfiók nagy csendesen, alig rezzenve, néhány vonalnyira félretolódott, s akkor azon a nyíláson egy összehajtott papírdarabka hullott alá az ablakból. E levélke leesett a bástya párkányáról az árokba, Gerzson odamászott utána, meglelte a sötétben, s zsebébe dugva visszatért ismét a pópa lakába. Nem akarta a lelkészt felkölteni; ott állt hintaja az udvarban, annak a lámpáját gyújtotta meg, hogy a rejtélyes levélkét elolvassa nála. A levél emléklapból kiszakított papírra volt írva rajzoló krétával. A kuszált vonásokban is meg lehetne ismerni Henriette kéziratát, a levélben ez volt: »Kedves jó Gerzson bátyám! Az isten irgalmára, lelkem mennybéli üdvére könyörgöm önnek, siessen innen még ez órában, – nem! – még e percben. – Menjen gyalog, álutakon innen. – A pópa majd vezetni fogja. – Ha nem akarja, hogy eszemet végképp elveszítsem, ne késsék itt tovább. – Én nagyon szerencsétlen vagyok, de még szerencsétlenebb leszek, ha ön itt marad. – Kerüljön minket, – és felejtse el örökre – szerető, – tisztelő, – önért imádkozó barátnéját, – kit leányának fogadott, – Henriette-et!« E levél elolvasása után Gerzson úrnak legelső gondolata az volt, hogy Henriette őt kedves bátyjának nevezi. Tehát nem neheztel rá. Tehát mégis más oka volt neki útjából visszatérni, mint az az állítólagos garázdaság, amit Hátszegi ráfogott. Eszerint csakugyan Hátszegivel marad fenn a számadása.”

Mutass kevesebbet