Szekszárd: bor és kultúra

"Ha egy ilyen kiadványt a szerkesztő úgy indít, hogy »bizonyára nem véletlen, hogy első találkozásom Szekszárddal a bornak köszönhető«, akkor gyanúba keveredik, hogy mindjárt az elején stréberkedik, túl hamar akarja magát közel hozni könyve tárgyához. Mégis így kell kezdenem, hiszen az első Szekszárd-élményem valóban egy innen származó vörösbornak köszönhető. Pontosabban V. Lacinak, aki a tolnai megyeszékhelyről 25 évvel ezelőtt a fővárosba költözve volt szíves éppen abba a gimnáziumi osztályba keveredni, amelynek magam is a tagja voltam. V. Laci (nem ötödik, »vé«, mint vörösbor) megütközve tapasztalta, hogy a fővárosi ifjúság mily italokkal kíséri - kísérti? - vidám összejöveteleit, és nyomban fogadalmat tett arra, hogy borkultúránkat nagyapja bora szolgált. Arra nem emlékszem, hogy kékfrankos volt-e, vagy kadarka, vagy mi, de arra emlékszem: jelentős mértékben különbözött az akkoriban palackban megvásárolható valamiktől. Arra is emlékszem, hogy V. Laci, akit amúgy bor nélkül is igen szeretetre méltó fiúnak ismertünk meg, attól kezdve csak úgy nyerhetett bebocsáttatást az éppen aktuális házibuliba, ha kíséretében érkezett egy, a szekszárdi nagyapa pincéjében megtöltött demizsonocska is. Szekszárd, borával együtt, ezek után egy ideig feledésbe süllyedt számomra. A Babits Mihállyal foglalkozó irodalomtörténeti szemináriumok jóvoltából ismét kapcsolatba kerülhettem a várossal, ám az igazi, és tartósnak bizonyuló barátkozásunk újfent a bornak volt köszönhető. Az 1990-es évek második felében tudósítóként érkeztem többször is ide, hogy az olvasókat informáljam a szekszárdi borászok örömeiről és bánatairól. A munkavégzés szüneteiben igyekeztem pótolni mulasztásaimat: felkerestem a Babits-házat, a Wosinsky Múzeumot, a régi vármegyeházat, megszemléltem az Augusz-házat, a kilátót, a Bartinán..."

Mutass kevesebbet