Tóth Árpád válogatott versei

Részlet: Volt egy szakasza életemnek, mely Tóth Árpáddal kezdődött, s vele végződött. 1917 februárjától, első nyomtatott írásom megjelenésétől, 1919 augusztusáig, a Kommün bukásáig tartott; első írói sikeremtől az emberiségben való első ifjúkori csalódásomig. Húszegynéhány éves voltam ebben az időben s az ifjúság vakságával csak benső fényeimre figyeltem, nem is sejtve, hogy mily megbízhatatlan világosságot adnak, ha nem a valóság áramköreiből töltekeznek. A kettő közti összefüggésre az elkövetkező időben a történelem felemelt mutatóujja oktatott ki. Amikor a kommün után néhány hónappal, megnyúzott ábrándjaimmal együtt elmenekültem az ellenforradalmi országból s könnyes szemmel búcsút vettem Tóth Árpádtól, ki e három év alatt legmeghittebb barátom volt, mindkettőnk pályáján egy új szakasz kezdődött: ő a halálra, az én életemre kezdtem alaposabban felkészülni. Hét hosszú évet töltöttem emigrációban. A távollét s az idő kétfelől is fogyasztja az ember múltját. Mire viszontláttam a régi barátot, összeölelkezésünkben már csak két emlékkép keresgélte egymást. De az a három naiv esztendő, melyet íróvá avatásom után javarészt Tóth Árpád társaságában töltöttem, teljességgel az ő szelíden sugárzó jegyében telt el. Háború volt, de e tiszta fiatal férfi elviselhetőbbé tette számomra kínzó terhét, a magyar októberi forradalomban, majd a Kommünben jóváhagyta s pártolta lelkesedésemet, a bukás után megóvott a kétségbeeséstől. S amikor végül elhagytam az országot, a határon át is utánam tekinthető szemüveges sovány diákarc egy-egy távoli pillantása idegenben is lecsillapította szerénytelen háborgásomat.

Mutass kevesebbet