Útitárs a száműzetésben

A ​század első felében Molnár Ferenc nevét itthon és külföldön is megtanulták. 1939-ben azonban el kellett hagynia hazáját, a fasizálódás elől Svájcba, majd az Amerikai Egyesült Államokba költözött. Itt, New Yorkban halt meg 1952-ben. Utolsó műve ez a kötet, amelynek eredeti kéziratát – a kiadói utószó szerint – New Yorkban sem sikerül föllelni, ezért az Útitárs a száműzetésben – magyar író alkotásához képest szokatlan módon – fordításban jelent meg először Magyarországon, 1958-ban. ; A „Jegyzetek egy önéletrajzhoz” alcímet viselő kötet a megkésett szerelem, az igaz barátság krónikája. Önvádtól terhes emlékezés ez Vandára, a szerző titkárnőjére, aki tökéletes útitársként kísérte az írót, egészen addig, amíg korai halála (1947) el nem szólította Molnár Ferenc mellől. „Vanda meghalt – életem fénye kialudt” – írja emlékező sorainak kezdetén a szerző. Majd Vanda alakja, jelleme formálódik teljessé, a kínlódva életrehívott emlékezés jelen idejűségében. Ez a törékeny teremtés, aki hallatlan tehetsége, empátiája révén minden rezdülését képes volt „fogni” szeretett főnökének, olyan feltétlen odaadással, érzékenységgel és megejtő őszinteséggel – mégis szinte észrevétlenül – állt Molnár mellett, amellyel hallatlan biztonságot adott munkaadójának. Molnár érzelmeit a – Vanda halála után értelmezett – szemérmes, plátói szerelem hatotta át, ám ennek a belsőleg és külsőleg is tökéletesen tiszta nőnek a testét soha, csakis a lelkét „ölelhette” meg. Az önéletrajzi jegyzetek végén olvasható drámarészlet, halottsirató méltó emléket állít ennek, a páratlan kisugárzású asszonynak, aki földi mércével szinte nem is volt mérhető, hiszen leginkább a szentekhez, angyalokhoz volt hasonlatos. Lírai képsorokban elevenednek meg a munkában eltöltött amerikai esztendők, és a krónikás szomorú számvetése „És íme, ez a vége az ellenállhatatlan kényszerből íródott töredékes, zavaros, soha meg nem írandó, halva született színdarab-vázlatnak”. – Molnár Ferenc életművének megkerülhetetlen darabja a kötet.

Mutass kevesebbet