Zöld Henrik I-II.

Származásom dicsérete. Apám parasztfi volt, ősrégi faluból való, mely nevét attól az alemán embertől vette, ki a földosztás idején azon helyt szúrta lándzsáját a földbe, s oda építette udvarát. Minek utána, századok rendjén, a névadó nemzetségnek a népben nyoma veszett, valamely hűbéres úr predikátumnak váltotta a falu nevét, s kastélyt épített, melyről ma már senkisem tudja, hol állott, s ezenképp nem tudni azt sem, mikor halt meg ama nemzetségből az utolsó nemes ember. De a falu még megvan, s egyre népesebb és elevenebb, míg a néhány tuczat predikátum változatlan maradt, s futnia kellett, ivadékról-ivadékra, mind a számos és messzeágazó nemzedékek számára. A kis temetőkert, mely a vén létére is mindig szép fehérre meszelt templomot körülveszi, minden földestül valósággal az elébbjárt nemzedékek feloszlott csontjaiból áll; nincs lehetsége, hogy tíz lábnyi mélységig bár egy porszem akadna, mely vándorlását nem emberi tetemen át vette s nem segített egykor a többi földet fölhányni. De nyilván túlzok, s megfeledkezem a négy szál fenyődeszkáról, mely minden alkalommal maga is belekerül a földbe, s környöskörül a zöld hegyekről ugyanolyan régi óriás nemzetségektől származik; meg elfelejtettem a halottas-ingek becsületes durva vásznát, mely ezeken a mezőkön termett, itt szőtték s fehérítették, s éppúgy a famíliához tartozik, mint ama fenyődeszkák, s nincs akadályára, hogy a mi temető-kertünk földje csak oly jó hűvös és fekete legyen, mint bármely egyébé.

Mutass kevesebbet