Focitól a labdarúgásig

Kedves Gyerekek, kis focis Barátaim! Úgy gondolom, sokan szeretnétek jó focisták lenni. Én is kis koromtól fogva nagyon szerettem labdázni. Szerencsémre a pestlőrinci pálya mellett laktunk, és így már 5-6 éves koromban gyakran látogatója és csodálója voltam a felnőttek edzésének, játékának. Kis pöttyös labdámmal próbálgattam is utánozni őket. Ezt észrevette egy bácsi és egyre gyakrabban passzolgatott velem, megtanított „dekázni", labdát vezetni. Amikor iskolába kerültem, hamar egymásra találtunk a focizást kedvelő társaimmal. Hol az iskolaudvaron, hol délután a téren vagy a futballpályán, néha sötétedésig belefeledkeztünk a játékba. A nagyobbaktól ellestem a cselezést és egyre sikeresebben alkalmaztam. Ez feltűnt a nálam idősebb gyerekeknek és szívesen bevettek maguk közé játszani. Nagy megtiszteltetés volt - a kis „Döme" ott lehetett a nagyok között! Tőlük lestem el a játék fortélyait is. Nagyon sokat játszottunk egy- és kétkapura, „egyérintőztünk", a 11-es és kapura rúgó versenyek izgalmasak voltak, és egyúttal a lövőkészségünk is javult, a lábtenisz- és fejelőbajnokságok felejthetetlen csatái közben a „labdával való bánni tudásunk" fejlődött. 10 éves koromban megvalósult az első vágyálmom: leigazoltak a Honvéd előkészítő csoportjába és így „igazi" fociedzéseken, mérkőzéseken vehettem részt. Labdaszedőként csodálhattam a „nagyokat", köztük több válogatottat is. őket utánozva éreztem, hogy a labda egyre jobban „engedelmeskedik". Talán éppen ezért választottam olyan példaképeket, akik „bűvölték" a labdát: Kocsis Lajost, Ebedli Zoltánt, Törőcsik Andrást. Erre az időszakra esett az 1974-es labdarúgó-világbajnokság, ahol két remek csapat: az NSZK és Hollandia válogatottja vívta a döntőt, köztük több világklasszis, így Beckenbauer és Cruyf is. Edzőim észrevették, hogy ügyesebb vagyok legtöbb társamnál és tovább egyengették utamat, biztattak. Egyre inkább megért bennem, hogy hivatásul választom a labdarúgást. Azután jött a várva várt első NB l-es mérkőzés, megdobogtatta szívemet az első válogatottság, majd elérkezett a csúcs: világválogatott lettem! Igaz, kevésnek sikerül a csúcsra jutni, de aki egyszer megízlelte e játék szépségét, varázsát, annak egy életre szóló élményt nyújtanak a felejthetetlen focicsaták. A magyar labdarúgásnak mindig voltak, vannak és lesznek tehetséges labdarúgói. Aki tehetséges, szorgalmas és rajongásig szereti a focit - az én példám is mutatja eljuthat a csúcsig. A jövő „csillagai" köztetek vannak! Sok-sok játékkal, gyakorlással megszerethetitek, megtanulhatjátok a focizást. Mindazt, amit mi is gyakoroltunk, játszottunk gyerekkorunkban, és fejlődésetekhez szükséges, megtalálhatjátok ebben a hasznos és érdekes könyvben. Détári Lajos

Mutass kevesebbet